Hogyan működik a NASA Artemis II küldetése – és miért fontos?

Az emberiség visszatérése a mélyűrbe

Legutóbb 1972 decemberében járt ember a Föld alacsony pályáján kívül, amikor Gene Cernan és Harrison Schmitt, az Apollo 17 űrhajósai a Holdon sétáltak. Több mint fél évszázaddal később a NASA Artemis II küldetése négy űrhajóst küld a Hold köré – ez az első személyzettel végrehajtott mélyűri küldetés az utolsó Apollo-repülés óta. A legkorábban 2026 áprilisában induló küldetés a Hold felfedezésének új korszakát jelzi.

Mi az Artemis Program?

Az Artemis – amelyet Apolló ikertestvéréről, a görög mitológiában szereplő Artemiszről neveztek el – a NASA zászlóshajó programja, amelynek célja, hogy visszajuttassa az embereket a Holdra, és végül a Marsra küldje őket. A 2017-ben az Űrpolitikai Irányelv-1 keretében hivatalosan létrehozott program célja, hogy a Holdra menjen és ott is maradjon, hosszú távú emberi jelenlétet építve ki ahelyett, hogy kitűzne egy zászlót és távozna.

A program lépésekben halad előre. Az Artemis I (2022) egy személyzet nélküli Orion kapszulát repített a Hold körül, validálva a hardvert a mélyűrben. Az Artemis II megismétli az utat – ezúttal személyzettel a fedélzeten. A későbbi küldetések azt tervezik, hogy űrhajósokat juttatnak a Hold felszínére először 1972 óta, az Artemis III pedig a Hold déli pólusa közelében tervez leszállást.

A rakéta: Space Launch System

Az Artemis II a Space Launch System (SLS) rakétával indul, amely az egyik legerősebb valaha épített rakéta. A központi fokozat – amelyet két szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta szegélyez – több mint 8,8 millió font tolóerőt generál a felszálláskor, ami körülbelül 15 százalékkal több, mint a Saturn V, amely az Apollo űrhajósait a Holdra szállította.

Az indítási sorrend gondosan meg van koreografálva: a négy RS-25 központi hajtómű hét másodperccel a felszállás előtt gyullad be, a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéták pedig az indítás pillanatában. A gyorsítórakéták kiégnek és leválnak mindössze két perccel a felszállás után, körülbelül 48 kilométeres magasságban. Nyolc perccel az indítás után a központi fokozat leválik, és egy kisebb felső fokozat – az Interim Cryogenic Propulsion Stage – bekapcsol, hogy elküldje az Oriont a Hold felé.

Az űrhajó: Orion

Az Orion űrhajó három fő részből áll. A személyzeti modul a nyomás alatt tartott kapszula, ahol az űrhajósok élnek és dolgoznak a küldetés során; úgy építették, hogy túlélje a Föld légkörébe való visszatérés intenzív hőjét, amely meghaladja a 40 000 kilométer/órás sebességet. Az Európai Űrügynökség (ESA) által biztosított szervizmodul biztosítja az áramot, a meghajtást és az életfenntartó rendszereket, beleértve a levegőt és a vizet. A mentőrakéta-rendszer a rakéta tetején helyezkedik el, és ezredmásodpercek alatt el tudja rántani az Oriont a rakétától, ha valami rosszul sül el az emelkedés során.

Az Oriont olyan mélyűri körülményekre tervezték, amelyekkel az alacsony Föld körüli pályán keringő járművek, mint a Nemzetközi Űrállomás soha nem szembesülnek: magasabb sugárzási dózisok, nagyobb hőmérsékleti szélsőségek és a visszatéréskor robusztusabb hőpajzs szükségessége.

A pálya: Gravitációsan támogatott szabad visszatérés

Az Artemis II nem egyenesen a Hold felé repül. Ehelyett egy hibrid szabad visszatérési pályát követ – ez egy elegáns megoldás, amely a Föld-Hold gravitációs terét használja biztonsági hálóként. Miután két keringést végzett a Föld körül az összes rendszer ellenőrzésére, az Orion egy transz-lunáris injekciós manővert hajt végre, amely egy nyolcas alakú pályára állítja a Hold felé.

Ennek a pályának a legfontosabb jellemzője, hogy önkorrigáló: ha az Orion hajtóműve szinte bármely ponton meghibásodik, a Föld és a Hold együttes gravitációja természetesen visszahúzza az űrhajót a Földre további meghajtás nélkül. A legénység körülbelül 8000 kilométerrel a Hold túlsó oldala mögé repül – messzebbre a világűrbe, mint ahová ember valaha is eljutott –, mielőtt a Föld gravitációja hazahúzná őket. A teljes küldetés körülbelül 10 napig tart.

Kik repülnek?

A négyfős legénység többféleképpen is történelmet ír. Reid Wiseman parancsnok és Christina Koch küldetésspecialista a NASA-t képviseli; Victor Glover pilóta lesz az első színes bőrű ember, aki eléri a mélyűrt; a Kanadai Űrügynökség űrhajósa, Jeremy Hansen pedig az első nem amerikai, aki a Föld pályáján túlra utazik.

Miért fontos az Artemis II a küldetésen túl?

Az Artemis II mindenekelőtt egy tesztrepülés – a legfontosabb feladata, hogy minden Orion rendszert hitelesítsen emberekkel a fedélzeten a mélyűr tényleges környezetében, az életfenntartástól a kommunikációig és a hőpajzsig. A sikeres repülés utat nyit a Holdra szállásoknak és végső soron a Marsra irányuló emberi küldetéseknek. Ez megújult nemzetközi együttműködést is jelez: az ESA építette az Orion szervizmodulját, Kanada a CanadaArm3-at adta a jövőbeli holdi Gateway állomáshoz, és több mint egy tucat ország írta alá az Artemis Megállapodásokat, elkötelezve magát a békés holdi feltárás mellett.

Öt évtizedes távollét után az emberiség visszatér a Holdra – nem egy rövid látogatásra, hanem azért, hogy megtanuljon ott élni és dolgozni.